NY Arts Magazine
Kabar Vivien alkotása az elemi képeket emeli ki, drámai trükköket használva, mint például az aránybeli kontraszt, fókuszpontok váltása, visszatükröződések, szaggatott képek és többszörös, vagy rétegzett felületek. Kabar számára az érzékelés egy spirituális tevékenység, ami a természet és kultúra magasabb érzékeléséhez vezet - ez a gondolkodási folyamat egy újfajta realizmus felé mutat -, és ami az élet jelenlegi folyamataival van szerves kapcsolatban. Sokoldalú és kíváncsi művész lévén Kabar legutóbbi munkája, „Francois, avagy a Pökhendi Pincér Skizofréniája” a művésznő önábrázolás iránti érdeklődésére mutat rá. A festékrétegek a-szerint a módszer szerint vannak elrendezve, ami a művész szerint azonos a rajzolásnak azon folyamatával, amikor az ember egy látott dolgot olyan élethűen próbál ábrázolni, ahogyan csak tud. Eme alkotás finoman bemetszett részletei színátmosásokban és ellentét-felhőkben teljesednek ki. Kabar minden munkamódszerében megbújik az akció és szemlélődés egyensúlya. A színeket párosítja a komplementerükkel, a pirosat a zölddel, a kéket pedig a naranccsal. Ezen színkontrasztok ellenére Kabar képes egy speciális narratívát megmutatni, arra használva a színt, hogy meghatározó legyen inkább, és ne pedig pusztán a formát tegye teljessé, ugyanis az ő természetbeli absztrakciója nem amorf. A képek csupán töredékek, melyeket jelképes kontextusukból vontak ki. Kabar nem úgy használja a vonalat, mint a reprezentáció eszköze, hanem elvontabb módon, hogy kifejezzenek érzéseket, hangulatokat, megtartva az elképzelést, miszerint a művészszerep nem definiálásból, hanem szuggesszióból áll. Kabar összes festményében van egy gyomorszájon ütés, amely elejét veszi a dekonstruktív elemzésnek azzal, hogy egyetemesen megértett képeket használ komplex érzéki tapasztalatok céljára. A kép és az elképzelés drámaian egymás mellé van helyezve, költőien megszerkesztve, kísérletet téve arra, hogy fokozza az érzéki élményt, és néha megkérdőjelezze azt. Kabar arra törekszik, hogy a kép nézőjét tudassa a test és az elme kapcsolatáról, a szemlélésről és akcióról, belső és külső valóságról úgy, hogy érzékelés, emlék és öntudat témákat használ fel. Az első dolog, ami megüti az embert Kabar festményeiben, az a színgazdagság, a második pedig a dinamikus figuráinak különösen archaikus karaktere. A "Múzsa bánata"-ban Kabar a klasszikus portrét járműként használja, hogy felfedezze a formát, a színt és az alakot. Ezek az elemek határozottan a festmény alapjai és egyenlő egyensúlyt kapnak. A dinamikus kapcsolatot a formák között az intenzív körvonalak és a sima, keveretlen színformák hozzák létre. Újabban a művésznő palettája egyre inkább vibráló lett. Világos színsávokat alkalmaz látszólag spontán ecsetvonásokkal. Bár valójában Kabar nagyon tudatosan tervezi meg a festményeit a formai elvek által, a munkája olyan vizuális hangot alkot színeken és vonalakon keresztül, hogy a munka arra teremtődött, hogy meghallgattasson.
Suzie Walsh NY Arts Magazine (nyersfordítás)
Kabar Vivien alkotása az elemi képeket emeli ki, drámai trükköket használva, mint például az aránybeli kontraszt, fókuszpontok váltása, visszatükröződések, szaggatott képek és többszörös, vagy rétegzett felületek. Kabar számára az érzékelés egy spirituális tevékenység, ami a természet és kultúra magasabb érzékeléséhez vezet - ez a gondolkodási folyamat egy újfajta realizmus felé mutat -, és ami az élet jelenlegi folyamataival van szerves kapcsolatban. Sokoldalú és kíváncsi művész lévén Kabar legutóbbi munkája, „Francois, avagy a Pökhendi Pincér Skizofréniája” a művésznő önábrázolás iránti érdeklődésére mutat rá. A festékrétegek a-szerint a módszer szerint vannak elrendezve, ami a művész szerint azonos a rajzolásnak azon folyamatával, amikor az ember egy látott dolgot olyan élethűen próbál ábrázolni, ahogyan csak tud. Eme alkotás finoman bemetszett részletei színátmosásokban és ellentét-felhőkben teljesednek ki. Kabar minden munkamódszerében megbújik az akció és szemlélődés egyensúlya. A színeket párosítja a komplementerükkel, a pirosat a zölddel, a kéket pedig a naranccsal. Ezen színkontrasztok ellenére Kabar képes egy speciális narratívát megmutatni, arra használva a színt, hogy meghatározó legyen inkább, és ne pedig pusztán a formát tegye teljessé, ugyanis az ő természetbeli absztrakciója nem amorf. A képek csupán töredékek, melyeket jelképes kontextusukból vontak ki. Kabar nem úgy használja a vonalat, mint a reprezentáció eszköze, hanem elvontabb módon, hogy kifejezzenek érzéseket, hangulatokat, megtartva az elképzelést, miszerint a művészszerep nem definiálásból, hanem szuggesszióból áll. Kabar összes festményében van egy gyomorszájon ütés, amely elejét veszi a dekonstruktív elemzésnek azzal, hogy egyetemesen megértett képeket használ komplex érzéki tapasztalatok céljára. A kép és az elképzelés drámaian egymás mellé van helyezve, költőien megszerkesztve, kísérletet téve arra, hogy fokozza az érzéki élményt, és néha megkérdőjelezze azt. Kabar arra törekszik, hogy a kép nézőjét tudassa a test és az elme kapcsolatáról, a szemlélésről és akcióról, belső és külső valóságról úgy, hogy érzékelés, emlék és öntudat témákat használ fel. Az első dolog, ami megüti az embert Kabar festményeiben, az a színgazdagság, a második pedig a dinamikus figuráinak különösen archaikus karaktere. A "Múzsa bánata"-ban Kabar a klasszikus portrét járműként használja, hogy felfedezze a formát, a színt és az alakot. Ezek az elemek határozottan a festmény alapjai és egyenlő egyensúlyt kapnak. A dinamikus kapcsolatot a formák között az intenzív körvonalak és a sima, keveretlen színformák hozzák létre. Újabban a művésznő palettája egyre inkább vibráló lett. Világos színsávokat alkalmaz látszólag spontán ecsetvonásokkal. Bár valójában Kabar nagyon tudatosan tervezi meg a festményeit a formai elvek által, a munkája olyan vizuális hangot alkot színeken és vonalakon keresztül, hogy a munka arra teremtődött, hogy meghallgattasson.
Suzie Walsh NY Arts Magazine (nyersfordítás)
